QUATRO POETAS HÚNGAROS
ANDRÁS BAJTAI
Nyolcvankét sor az ajándékok könyvéből
Hálával tartozom a csodákért
és a hétköznapok titokzatos zenéjéért,
a kézért, amely elválasztotta
a világosságot a sötétségtől,
Poszeidón háromágú szigonyáért
és a saruját kötöző Hermész pálcájáért,
a Gachalá smaragd zöld színének összes árnyalatáért,
Lisszabon utcáinak melankóliájáért,
a kakasokért, mert a hajnalt köszörülik torkukban,
a Szent Péter-bazilika kilencvenöt olajlámpásáért,
Orpheusz múlhatatlan szerelméért,
aki az alvilágból visszatérve bánatában
Trákiába ment, hogy szótlan pásztorok között éljen,
a foszfor lángjáért, amit felfedezője hideg tűznek nevezett el,
az elíziumi mezők nyugalmáért,
a tükörért, mely a fal felé fordítva is képes önmaga
és a teremtés csodájában gyönyörködni,
a kék, sárga, zöld, piros esőért,
a csavargó Paracelsus utolsó, időskori utazásáért,
a borostyánkőbe zárt rovarok hosszú álmáért,
az elázott papírhajókért,
az éjszakai gladióluszokért, amelyek holdfényben
borulnak virágba,
a kedvesség nyelvéért és az emberi érintésért,
melynél nincsen gyógyítóbb,
Nicolaus Cusanus szívéért, amit halála után
a Szent Miklós-kórház kápolnájában emeltek oltárra,
a vibráló éjszakai neonfényekért,
amelyek visszatükröződnek a szemedből és a napsütötte sávért,
ahol meggyíze van a világosságnak,
a Nagy Medve csillagképért,
a metronómért, mert kattogásával a felejtés ritmusára emlékeztet,
Pelión hegyének részeges kentaurjaiért,
a paralelogramma párhuzamos oldalaiért
és a kör végtelen sokszögeiért,
a gránátalma színéért,
a menhirek függőleges nyugalmáért,
ahogyan most is őrt állnak a világok határán,
a Fekete-tenger partjára száműzött Ovidius honvágyáért,
a napéjegyenlőségért,
a hajnalért, amikor Magyarországon
felzengett az első csalogány,
a tengerparton sétáló oroszlánokért
és a róluk álmodó öregember kitartásáért,
Teiresziasz utolsó pillantásáért és azért az asszonyért,
akit végezetül látott, mielőtt örökre megvakult,
a csengettyűkért, amiket havazás közben hallani,
1327 nagypénteki miséjéért Avignonban,
ahol Petrarca végre meglelte Laurát,
az ecetért, amivel a fiú szomját oltották a kereszten
és az anya könnycseppjeiért,
a dunántúli mandulafáért,
a kolibriért, melynek szíve percenként ezerszer dobban,
a bujdosó legcsöndesebb rodostói napjáért,
az óramutatók járásáért,
Giordano Bruno eretnek tanaiért, aki hitte,
hogy egyetlen lélek egyszerre két testben is formát ölthet,
a gyantáért, a csalánért és a kökényért,
a vaáli erdő rejtelmeiért,
a francia enciklopédisták állhatatosságáért,
a Grand Canyonért és a Colorado folyóba
gázoló bölények csordáiért,
a kulcsokért, melyekkel mind tágasabb szobákba nyithatok be,
és az ablakokért, ahonnan színüket szüntelen
változtató, messzi tájakra láthatok,
a vimose-i fésű ősi rúnáiért,
a mezei nyúlért, amit Dürer mentett ki az árból,
a szarvasért, mert agancsai között hordta a Napot,
a délibábokért, melyeket mégsem követtem hiába,
Avilai Szent Teréz extázisáért, akinek szívét
egy szeráf az isteni szeretet tüzes lándzsájával döfte át,
a szavak erdejében halványan derengő jelekért,
melyek hívására naponta útrakelek,
a verbéna illatáért és a titánbuzogány szagáért,
Erik Satie néhány őszi hangjegyéért,
a vulkánért, melynek peremén ezüst lovak
száguldanak szikrázó patákkal
és a borzongásért, amit csak egy cseppkőbarlangban érezhetünk,
hálát adok ezekért a tüneményekért,
minden apró varázslatért, amiben eddig részem volt,
és az összes káprázatért, ami még vár rám,
a visszavonhatatlan kegyelemért.
Oitenta e duas linhas do livro das prendas
Sou grato pelos milagres,
e pela música misteriosa dos dias úteis,
pela mão que separou
a luz da escuridão,
pelo arpão de três pontas de Poseidon
e pelo bastão de Hermes que está atando as suas sandálias,
por todas as nuances da cor verde da esmeralda Gachalá,
pela melancolia das ruas de Lisboa,
pelos galos, porque eles amolam a madrugada nas suas gargantas,
pelas noventa e cinco lâmpadas a óleo da Basílica de São Pedro,
pelo amor interminável de Orfeu,
que voltando triste do inferno
foi para Trácia para viver entre os pastores calados,
pela chama do fósforo que o inventor nomeou de fogo frio,
pela tranquilidade dos campos elísios,
pelo espelho que apesar de estar virado para a parede
consegue admirar o milagre da criação e da sua própria existência,
pela chuva azul, amarela, verde e vermelha,
pela última viagem de Paracelso vagabundo, na sua velhice,
pelo sonho demorado dos insectos fechados dentro do âmbar,
pelos barcos de papel encharcados,
pelos gladíolos nocturnos que
florescem no luar,
pela linguagem da amabilidade, e pelo toque humano,
as coisas mais curativas que existem no mundo,
pelo coração de Nicolau de Cusa que depois da sua morte
passou a ser elevado ao altar da capela do Hospital São Nicolau,
pelos néons (luzes de néon) nocturnos vibrantes,
que se reflectem dos teus olhos e pelo lugar ao sol,
onde a claridade tem sabor a ginja,
pela constelação estrelar Ursa Maior,
pelo metrónomo porque com o seu estalo me lembra o ritmo do esquecimento,
pelos centauros embriagados do monte Pelión,
pelos lados paralelos do paralelogramo,
pelos polígonos infinitos do círculo,
pela cor do romã,
pelo sossego vertical dos menires que ainda hoje
estão fazendo guarda pela fronteira dos mundos,
pelas saudades da terra de Ovídio exilado ás costas do Mar Negro,
pelo equinócio,
pela madrugada, quando na Hungria
se ouviu o canto do primeiro rouxinol,
pelos leões que passeiam pela orla,
e pela firmeza do homem velho quem sonha com eles,
pelo último olhar de Tirésias e pela mulher que ele viu
pela última vez antes de se tornar cego para a eternidade,
pelos sinos pequeninos que se ouvem enquanto está nevando,
pela missa de Sexta-Feira Santa em Avinhão de 1327,
quando Petrarca finalmente encontrou Laura,
pelo vinagre com que saciaram a sede do filho na cruz,
e pelas lágrimas da mãe,
pelas amendoeiras da Transdanúbia (é uma região da Hungria que fica a oeste do Danúbio),
pelo beija-flor cujo coração bate mil vezes por minuto,
pelo dia mais silencioso do exilado húngaro em Tekirdağ,
pelo movimento dos ponteiros do relógio,
pelas teorias (doutrinas) heréticas de Giordano Bruno, quem acreditava,
que uma alma podia tomar formas paralelamente em dois corpos,
pela resina, pela urtiga e pelo abrunho-bravo,
pelos mistérios da floresta de Vaál,
pela preseverança dos enciclopedistas franceses,
pelo Grand Canyon e pelos grupos de bisontes que
entram nas águas do rio Colorado,
pelas chaves com as quais posso entrar em quartos cada vez mais vastos (espaçosos),
pelas janelas, donde posso ver paisagens distantes
em constante transformação de cores,
pelas runas arcaicas do pente de Vimose,
pela lebre quem Dürer salvou da corrente de águas,
pelo cervo porque carregava o sol entre os chifres,
pelas miragens que nunca seguia em vão,
pela êxtase de Santa Teresa de Ávila cujo coração
um serafim furou com lança ardente do amor divino,
pelos signos opacos dentro da floresta das palavras,
para cujo chamamento eu parto todos os dias,
pelo aroma da verbena e pelo cheiro da flor-cadáver,
por algumas notas outonais de Erik Satie,
pelo vulcão em cuja berma galopam
cavalos de prata, deitando faíscas com os cascos,
pelo arrepio que só podemos sentir numa gruta de estalactites,
sou grato por essas maravilhas,
por cada encantamento minúsculo,
que tive o prazer de viver,
e por todos os deslumbramentos que ainda me esperam,
e pela graça irrevogável.
A Betűember
Visszajött a Betűember. Sáros a bakancsa,
és nagy sötét foltok vannak a kabátján,
az arcán a bőr pedig olyan barnás-vöröses,
mintha nyers hússal dobálták volna meg.
Nem tudom, mit mondhatnék neki. Egész
nap rozsdás és görbe csavarhúzókat ültettem
az udvaron a földbe a virágok közé, most
meg hirtelen itt áll előttem, és néz rám.
Mintha sosem találkoztunk volna,
mintha nem most veszítenék el
mindent, ami egykor mind övé volt –
mert mostantól megint az övé mindenem.
Az ágyam, a ruhám, a nevem, és persze övé
minden bűntudat, szégyen, tévedés, ami ezek
között a görbe falak és csavarhúzók között élt.
Valamiért most mégis megnyugodtam.
Talán mert a teste az enyém lehet, a kabátujj
hideg alagútjában a régi tenyér, a szakadt
kesztyűben az ismerős ujjak, enyém újra ez
az öreg kéz, amit sosem tanítottak meg integetni.
És le kell majd vágnom a körmeit. És meg
kell majd tanítanom újra írni. Mert hallani, hogy
zsebében csörögnek a lemetszett ékezetek, amik
nélkül eddig nem értettük, mit mond a másik.
O Homem de Letras
Voltou o Homem de Letras. As suas botas estão lamacentas,
tem grandes manchas escuras no casaco,
e a pele da sua cara é tão castanha-avermelhada,
como se tivesse sido jogada com carne crua.
Não sei o que poderia dizer para ele. Todo
o dia plantava chaves de fenda enferrujadas e tortas
na terra no jardim, entre as flores, e agora
de repente ele está aqui em frente de mim e está-me olhando.
Como se nunca nos tivéssemos encontrado,
como se eu não perdesse agora
tudo o que antigamente pertencia a ele –
porque daqui para diante, tudo o que eu tenho é dele outra vez.
A minha cama, a minha roupa, o meu nome e evidentemente
é dele também todo o remorso, vergonha e engano que
estavam vivendo aqui entre estas paredes tortas e chaves de fenda.
Apesar de tudo isso, por alguma razão desconhecida agora me acalmei.
Talvez porque eu possa ficar com o corpo dele, com esta palma
antiga no túnel frio da manga do casaco, com estes dedos conhecidos
numa luva rasgada, é minha outra vez esta mão velha,
para quem nunca ensinaram como acenar.
E vou ter que cortar as unhas dele. E vou ter que
ensiná-lo a escrever outra vez. Porque ouve-se o barulho
dos acentos cortados no seu bolso, sem os quais até agora
não compreendíamos o que um estava dizendo ao outro.
Dénes Krusovszky
A forrás
A feltartóztathatatlan
olvadásban mint egy
katonaszökevény,
vonszoltad magad
a vérnyomok mentén,
ez hát a tél utolsó
napja, kérdezted,
aztán egy tisztásra értél,
ahol hóvirágok sorakoztak
a sáros foltokon, mégis,
dögszagot görgetett a szél,
ez lenne a múltam,
az összekoccanó ágak,
a vörös foltok fehér alapon,
és akkor megláttad
az őzet egy bokor
mögül előlépni,
és láttad a vérző sebet
az oldalán, míg lehajolt,
hogy szomját oltsa,
leeresztetted a puskát,
közelebb léptél, egész közel,
ez hát a jövőm forrása,
akkor felnézett rád,
és megszólalt, igen.
The spring
In the irrevocable
melting you dragged
yourself like a deserter
along the bloodtrail,
so this is the last day
of winter, you asked
arriving in a clearing
where snowflowers bloomed
from mud patches, but still
the wind bore the smell of carrion,
so this would be my past,
the chattering branches,
the red dots on white background,
and you spotted
from behind a bush the deer
emerging to appease its thirst,
and saw as it bent forward
the wound bleeding from its side,
you lowered your rifle
and stepped closer, much closer,
so this is the spring of my future,
then it looked upon you
and said, yes.
A fonte
No inevitável degelo
arrastavas-te como
um desertor
ao longo
dos rastos de sangue,
será este então o último
dia de inverno, perguntaste,
e depois chegaste a uma clareira,
onde se perfilavam fura-neves
nas manchas lamacentas, porém
o vento trazia um cheiro a carniça,
será isto o meu passado,
os ramos a bater,
as manchas vermelhas no fundo branco,
e então avistaste o corço
saindo detrás de um arbusto,
e viste a ferida a sangrar
no seu flanco, ao baixar-se
para saciar a sede,
baixaste a espingarda,
aproximaste-te, chegaste bem perto,
será isto então a fonte do meu futuro,
e ele então olhou para ti
e disse, sim.
Elégiazaj
Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik,
és ezen a derengésen át,
akár, ha sárga függönyünk alatt ülnék,
figyelem, hogy felbukkansz-e odalent.
Vajon a holdnak van köze a mocskos
kockakövek súlyos árapályához is,
vagy csak az én szemem fáradt már annyira,
hogy folyton torlódást, ereszkedést lát?
Mint egykor, a cefréshordó fölé hajolva,
ahogy mélyen beszívtam az érés bíztató illatát,
éppen így várok most. Mégsem lesz többé hajnal.
Elegynoise
Day never dawns, it’s always dawning,
and through this dim obscurity
behind our yellow curtain
I sit waiting for your silhouette below.
Is the moon somehow involved
in this high tide of dirty cobblestones,
or do my overtired eyes invent
a continuous rise and fall?
I leaned over the mash-tun once
to inhale the promising odor of decay.
So I wait, but day will never dawn again.
Ruído elegíaco
O dia nunca nasce, é só sempre madrugada
e por este crepúsculo matutino,
como se sentado sob a nossa cortina amarela,
espero que apareças em baixo.
Será que a lua tem também algo a ver com
a maré grave da calçada suja,
ou estão só os meus olhos já tão cansados
que não vêem mais que acumulação e queda?
Inclinado como outrora sobre a cuba de bagaço
inspirei fundo o prometedor perfume da fermentação,
e assim fico à espera. Mas não haverá mais madrugada.
Márió Nemes Z.
Futó dolgok
Mennyire gyűlölöm ezt a gödörben gazdag vidéket.
Fáraszt a halak pusztulása,
melyeket akár szaporíthatnék is.
El kell mennem a kombinátba, hogy bejelentsem a
halakat, de inkább sírok, hogy ne maradjak
egyedül a bazaltmezőn.
Téged is anya szült, de én vagyok az igazi fia,
nincs jogod elhagyni, miközben a kőzetek mélyén
egy nagy hang csúfolva gyarapszik.
Kezedben olvadt szemgolyót tartasz.
(A halaknak van szeme?) Már nevetek,
mert enyém a rokonság, amit a
tagolatlan vizek teremnek.
A gödör alján hullámzó pikkely vagyok.
Lemászom a gödörbe és futó dolgokkal
mosom magam, miközben az öl
egyre zajong. És már abba sem hagyja,
mert ami hallható akar lenni,
az hallható.
Coisas fugazes
Odeio tanto esta região rica em buracos.
Cansa-me a morte dos peixes
que eu até poderia procriar.
Tenho que ir ao complexo agroindustrial para declarar
os peixes, mas em vez disso, choro para não ficar
só no campo de basalto.
Tua mãe também te pariu, mas sou eu o filho verdadeiro dela,
não tens direito de me abandonar, enquanto no fundo das rochas
uma grande voz ecoa zombando.
Seguras o globo ocular derretido nas mãos.
(Será que os peixes têm olhos?) Már estou rindo,
porque é meu o parentesco que as águas
inarticuladas fabricam.
Sou a escama que ondula no fundo do buraco.
Desço no buraco e lavo-me com
coisas fúteis, enquanto o colo
continua produzindo barulho. E nem vai parar,
porque o que quer ser ouvido,
pode ser ouvido
Majomkirály
Még mindig magam előtt látom a hullafehér idegent, ahogy madárhangon rikácsolva tetveket keres sáros hajában. Gyerek voltam, amikor megérkezett a faluba, egy orangutánt hurcolt magával aranyláncon, akinek Nagymamát, a vulkánt mutogatta. Maláriás volt éppen, és úgy távozott fenekén a vér, ahogy Nagymamából is kitör a harag húszévenként. Az idegen hetekig forgolódott lázasan, a sivatagról beszélt, és a falu asszonyai mézet csepegtettek orrlyukaiba, hogy erőre kapjon. Emlékszem, a majom megvadult a vér és az ürülék szagától, nekünk, gyerekeknek kellett lenyilaznunk, nehogy átharapja a csecsemők torkát. Amikor az idegen jobban lett, megsiratta a majmát, mi táncoltunk és énekeltünk neki, mert attól féltünk, hogy bánatában beleveti magát Nagymama szájába. Végül megbékélt, elkezdett gint vedelni, és arról beszélt sipító, magas hangon, hogy a dzsungelben ő volt a majmok királya, a halott orangután pedig a gyermeke, akit Jean-Lucnek keresztelt el az Úr színe előtt. A falu lányai mind megkívánták az idegen majomkirályt, de ő csak akkor fogadta őket pálmafából tákolt kunyhójában, ha előtte állati szőröket aggattak magukra. Az ilyen éjszakákon egészen a vízpartig hallatszott fülsértő éneke, melyet egy messzi városról, Babilonról költött. A falu befogadta az idegent, hiszen távoli szigetekről is eljöttek a halászok, hogy megpillanthassák síri arcát, amint majomasszonyai társaságában kagylókat rág. Talán ezek voltak a legszebb éveink. Aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. A majomkirály meghallotta a halak kórusát, és nem akart többé velünk maradni, mert jobban vonzotta a korall és a pikkely. Kunyhóját felgyújtotta, asszonyait a dzsungelbe üldözte, aranyláncával megfenyegette Nagymamát, végül lesétált a vízpartra, és beszédet intézett az óceánhoz. Hallak, Leviatán, mondta, majd begyalogolt a hullámok közé. Sokáig néztük, hátha újra felbukkan majd, de csak a piszkosfehér habokat láttuk, és Nagymama óvó árnyékát.
Rei Macaco
Continuo vendo aqui diante de mim o estrangeiro branco como um cadáver,
como ganido em voz de pássaros procurando piolhos nos cabelos lamacentos. Eu era uma criança quando ele chegou à aldeia arrastando um orangotango numa cadeia de ouro para quem mostrava Avó, o vulcão. Na altura tinha malária e o sangue saiu pelo rabo dele como a raiva expele da Avó de vinte em vinte anos. O estrangeiro durante semanas dava voltas e voltas febril na cama, falava sobre o deserto, e as mulheres da aldeia puseram pingos de mel nas narinas dele para que ganhasse forças. Lembro que o macaco enfureceu-se do cheiro do sangue e do excremento, e nós as crianças tivemos que matá-lo com flechas para ele não morder até aos ossos o pescoço dos bebês. Quando o estrangeiro ficou melhor chorou o seu macaco, dançámos e cantámos para ele, porque tínhamos medo que a sua tristeza se lançasse na boca da Avó. Por fim apazigou-se e começou a beber gin como uma esponja, e falou numa voz alta e aguda que na selva ele era o rei dos macacos e que o orangotango morto era o filho dele que ele batizou diante de Deus com o nome de Jean-Luc. Todas as meninas da aldeia desejaram o estrangeiro rei macaco mas ele só as recebia na sua cabana improvisada de palmeira se elas se cobrissem com peles de animais. Nestas noites ouvia-se até a orla o canto agudo e desafinado que ele compôs sobre a cidade distante, Babilônia. A aldeia acolheu finalmente o estrangeiro, e até de ilhas distantes vinham os pescadores para ver seu rosto sepulcral, enquanto na companhia de suas mulheres o macaco mastigava conchas. Talvez tenham sido esses os nossos mais belos anos. Daí, de um momento para o outro tudo mudou. O rei dos macacos ouviu o coro dos peixes e não quis ficar mais conosco, porque sentiu-se muito mais atraído pelos corais e pelas escamas. Queimou a sua cabana, afugentou as suas mulheres para a selva, ameaçou com sua cadeia de ouro a Avó, desceu à orla e dirigiu um discurso ao oceano. Estou ouvindo-te Leviatã, disse e entrou nas ondas. Durante muito tempo olhamos para o mar talvez ele aparecesse, mas só víamos as espumas encardidas e sujas e a sombra protetora da Avó.
Tradução de Bálint Urban, revisão criativa por Virna Teixeira
Tamás Korpa
XVIII. (patkánykirály)
földvárad nincsen itt. tróntermed a Nagy
Gubanc. asszonyod kihordja hármas ikreid?
a kapituláció előtt a Nagy Egész hozzád-
simul kéjesen. de már beleütik mindenbe
a féltékeny öccsök puha orraik,
tettlegességgel mélyítve gyönge pontjaid.
fénylik a családi ezüst. a dédelgetett objektum.
a gyáva nyelv, ha kifárad subickolás
után. jönnek a forduló pontok, Murphy törvényei!
lakáshuzat kavarja fel a körülrajongott asztalt
és az alom nyugalmát, mikor belépsz.
ez az évszak ette meg apád eszét, szorongása a kincs miatt.
a piszoárig viteted magad.
a konnektor kettőspontja tiltott terület, tudod.
letétbe helyezed tömör koronád. tested minden
égtáját felavatod, mielőtt kitörsz.
a hírszerzők nem ismerik a háló lármáját, sem az almon
belüli ellendrukkerek. nem veted el
az ötlettelen rohanást a patkányfogóig és vissza.
összeköttetéseid azonban hiába.
mintha láthatatlan sorozat tarolna.
lemerülsz a fűben.
XVIII. (patkánykirály)
még egy napot vagy napszakot engedélyez
a király. a pusztulás szólistái felsorakoztak.
egércincogás a bátor szopránok hangja ekkora
területen. órák óta zuhanyzik a készre terített
asztal. orkán rázza a megkötözött napernyőt.
régivágású ború terül a tájra. afféle Veronika-
kendő, amely után majd megnézheti magát,
a töviről hegyire alámosott címert, a térkövek
megkevert puzzle-jén fekvő patkányanyát.
de stop, láncreakció! megmerülnék
brutális habodban annyira, hogy összecsukódjon
fölöttem a hullám,
s kivívjam a váratlan vészhozók extázisát,
amikor a gátat megmotozva kitúrja a
homokzsákokat a víz, és elélvez a folyó.
nem, nem ismerem, de tudok róla.
hirtelen bukok fel, ha hallom.
Insónia
XVIII. (rei ratazana)
não tens aqui castro de terra. a tua sala de trono é a Grande
Confusão. será que tua mulher parirá os teus trigémeos?
antes da capitulação o Grande Todo aninha-se
a ti voluptuosamente. porém, os ciumentos irmãos mais novos
metem os narizes moles em tudo onde não são chamados,
aprofundando com vias de facto os teus pontos fracos.
a prata da família brilha. a matéria mimada.
a linguagem cobarde que se cansa depois de polida. vêm aí as reviravoltas, as leis de Murphy!
uma corrente de ar revolve a mesa venerada
e a tranquilidade da ninhada quando entras.
a estação comeu a mente do teu pai, ansioso pelo tesouro.
conduzes-te ao mictório.
os dois pinos da tomada são um território proibido, bem sabes.
depositas a tua coroa maciça. inauguras todos
os pontos cardeais do corpo antes de rebentares.
os espiões não conhecem o barulho da rede, nem o conhecem os
opositores no seio da ninhada. não rejeitas a desinspirada corrida
até à ratoeira, ida e volta.
as tuas relações são porém em vão.
como se um tiroteio invisível matasse.
mergulhas na relva.
XVIII. (rei ratazana)
o rei permite mais um dia ou período
do dia. os solistas da devastação alinharam-se.
num território deste tamanho a voz corajosa dos sopranos não passa de chiadeira. a mesa já posta está a tomar duche há várias
horas. tempestade agita o guarda-sol atado.
melancolia antiga invade e cobre a paisagem. como um certo
véu de Verónica, depois do qual ele poderá ver-se em apuros,
o brasão lavado de fio a pavio, a mãe ratazana deitada no puzzle
baralhado das pedras do espaço.
mas alto lá, reacção em cadeia! mergulharia
na tua espuma brutal até a onda
se fechar sobre mim, e para
conquistar o êxtase dos inesperados demónios,
quando apalpando a barragem a água
deita para fora os sacos cheios de areia, e o rio se vem.
não, não conheço, mas sei que existe.
caio de repente, ao ouvir.
ILUSTRAÇÕES DE LASZLÓ GYORFLY
TRADUÇÕES DE BÁLINT URBAN E JOÃO MIGUEL HENRIQUES
András Bajtai nasceu em 1983 na cidade de Szeged, no sul da Hungria. É poeta e jornalista. Estudou literatura comparada na Universidade Eötvös Loránd de Budapeste. Foi membro fundador do grupo literário Telep (Colónia) e editor fundador do blog Lelkigyakorlatok (Exercícios espirituais) dedicado à poesia internacional. Tem três livros publicados, Az átlátszó város (A cidade transparente, 2006), Betűember (Homem-letra, 2009), e Kerekebb napok (Dias mais redondos, 2014). Os seus poemas apareceram em tradução polonesa, romana, búlgara e eslovaca. Ganhou vários prémios, entre eles a Bolsa Móricz Zsigmond (2013) e o prêmio Versum de tradução (2019).
Dénes Krusovszky nasceu em 1982 na cidade de Debrecen. É poeta, crítico literário, editor e tradutor. Publicou mais de 10 livros, além de poesia escreve também contos, ensaios, peças teatrais e literatura infantil. Foi membro fundador do grupo literário Telep (Colónia), editor das respectivas revistas Puskin Utca e Ex-Symposion e fundador da revista literária Versum, dedicada à tradução de poesia internacional. Seu romance mais recente, Akik már nem leszünk sohasem (O que nunca seremos, 2019), recebeu o prestigioso prêmio Libri. A sua obra foi galardoada com 10 prêmios diferentes, entre eles o Grande Prêmio József Attila de Poesia. Da sua geração é um dos poetas mais conhecidos e reconhecidos internacionalmente, com poemas e livros inteiros publicados em várias línguas.
Márió Nemes Z. nasceu em 1982 na cidade de Ajka. É poeta, crítico literário e professor de estética na Universidade Eötvös Loránd de Budapeste. Tem 4 livros de poesia publicados, dos quais o último Barokk Femina (Femina Barroca, 2019) apareceu em outubro. As suas críticas e ensaios sobre literatura, filmes e artes plásticas foram recolhidos no livro A preparáció nevében (Em nome da preparação, 2014). As suas pesquisas sobre as questões do humano no pensamento estético do século 20. foram publicadas em 2015, enquanto num outro livro aprofundou a temática do pós-humanismo. Fundador e editor do grupo e revista internacional Technologie und das Unheimliche, teórico e fundador da corrente literária e artística Hungarofuturismo. Poeta e teórico internacionalmente reconhecido, participante de encontros e colóquios com uma obra vastamente premiada e traduzida para várias línguas.
Tamás Korpa nasceu em 1987 na cidade de Miskolc, no norte da Hungria. É poeta, crítico literário e editor. Concluiu o seu doutorado na Universidade de Debrecen e na Universidade de Viena com uma tese sobre a poesia húngara moderna e contemporânea. Tem dois livros publicados, Egy híd térfogatáról (Sobre o volume duma ponte, 2013) e Inszomnia (Insónia, 2016). Os seus poemas foram traduzidos para inglês, alemão, romeno e sérvio. Em 2016 recebeu um dos prêmios literários mais prestigiados da Hungria, o Prêmio Gérecz Attila. Atualmente é co-presidente e editor da Associção de Jovens Escritores Húngaros e editor da revista literária www.szifonline.hu. Atualmente vive numa pequena aldeia com a sua mulher e com a sua filha.